Szubjektív képriport a Deák téri Jobbik-nagygyűlésről

Október huszonharmadikának reggelén nyolctagú autókonvojjal indultunk Debrecenből a főváros felé. Gárdisták, Jobbik-tagok és civil szimpatizánsok alkották a csapatot, melynek tagjai a Deák téri Jobbik-nagygyűlésre igyekeztek.

Az utunk eseménymentesen telt, ám amikor megérkezvén leparkoltunk a Felvonulási téren, kisvártatva körbevettek minket a rendőrség bevetési csoportjának tagjai. El kell ismerni, ezúttal korrekt módon intézkedtek. Vezetőjük már jó előre közölte a nevét, beosztását és azonosítószámát, majd ismertette velünk, milyen tevékenység elkövetését (alakzatban vonulás, parancsszóra cselekvés) nem néznék jó szemmel. Végül pedig elkérték a személyi igazolványainkat.

Ez a mai nap folyamán egyszer úgyis megtörtént volna, essünk túl rajta minél hamarabb - biztattuk egymást, azzal előkeresgéltük az okiratainkat. Míg néhány rendőr az adatainkat ellenőrizte, illetve filmezett minket, a többi készenlétissel kedélyes beszélgetésbe elegyedtünk, és részletekbe menően kitárgyaltuk például a Loki Fiorentina elleni meccsének eseményeit.

Van nekünk egy drága magyar harcostársunk, az Ede. A vezetéknevét nem tudom leírni. Lengyel felmenőktől örökölte, és van benne vagy fél tucat mássalhangzó, mind egymás után. Nincs ember az egész mozgalomban, aki ezt a nevet helyesen ki tudná mondani. (Mármint Ede barátunkon kívül, aki - saját bevallása szerint - ötéves korában már nemcsak kimondani tudta, hanem leírni is, amiért minden elismerésem az övé.) Amikor pár hete véradáson voltunk, a nővérke így szólította be:
"Kedves Ede! Nem tudjuk kimondani a nevét. Ön következik."

Nos, a rendőrök a Felvonulási téren ötletesen kerülték el, hogy ki kelljen ejteniük a nem mindennapi vezetéknevet. Amikor már csak egyetlen személyazonosító okmány volt náluk, fennhangon megkérdezték:
- Ki nem kapta még vissza az igazolványát?

Ede lemondó arckifejezéssel indult meg feléjük. Tudta jól, hogy övé a kérdéses személyi, és azt is rég megszokta már, hogy idegenek meg sem próbálják a vezetéknevén szólítani. (Ismerősök se nagyon.) Mi, többiek viszont nem mulasztottuk el a kiváló zrikálási lehetőséget, ami nemcsak Ede, hanem a fonetikailag mérsékelt elszántságot mutató rendőrök felé is irányult, így azután ez a jelenet - nem tudok rá jobb szót - hatalmas röhögésbe fulladt, és nehéz lett volna eldönteni, hogy a rendőrök vagy a gárdisták vették ki inkább a részüket a vidámkodásból.

Miután véget ért az ellenőrzésünk és tájékoztatásunk, megindultunk az Andrássy úton a Hazatérés Temploma irányába, hogy aztán onnan vonuljunk át a Deák téri Jobbik-nagygyűlésre.

(Kattintásra a képek nagy méretben nyílnak meg.)

Dörner György volt az utolsó, akiről értékelhető fotót tudtam készíteni a mikrofon elé lépők közül. A rendezvény kezdete után negyed órával már olyan sűrű embertömeg vette körül a színpadot, hogy egyszerűen sansztalan lett volna bármilyen igyekezetem a felszólalók közelébe kerülni. Így aztán nem is erőltettem a dolgot, hiszen - gondoltam magamban - a felszólalók fotóit és beszédeit estére úgyis közli majd minden valamirevaló nemzeti portál, amikor én még javában úton leszek hazafelé. Ezért inkább elindultam szubjektív fotótémákat keresni.

A Jobbik rendezvényeit már rég nem csupán a balliberálisok által "turbómagyaroknak" vagy "mélymagyaroknak" titulált réteg látogatja. A magyar társadalom minden szegmense képviseltette magát a tömegben. Voltak itt teljes családok, kisgyerekkel, babakocsival. Idős hölgyek és urak, zászlóval, transzparenssel, vagy anélkül. Konszolidált középkorú, középosztálybeli polgárok (hahh, micsoda alliteráció!). Sőt, az egyik rendőrt is "rajtakaptam", amint feszülten figyeli Morvai Krisztina beszédét, és az volt az érzésem, hogy a következő pillanatban legszívesebben tapsra ragadtatná magát.

Mégsőtebbül: egy olyan férfi is elsietett mellettem (a színpad felé - szegénykém még nem sejtette, hogy sansztalan), aki a nyakláncán Dávid-csillagos medált viselve merészkedett be a "vérszomjas, antiszemita csőcselék" közé.

Mindent összevetve tehát: itt volt "a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő, a handlé, a szódás és a képkereskedő, a házmester, a fia és a kéményseprő."

Szóval: sokan voltunk, és jó demokratákhoz illően nem féltünk.

A tömeg hangulatára jellemző, hogy amikor megfelelő fotópozíciót keresve véletlenül meglöktem egy idős úr karját, és elnézést kértem tőle, ő nem egyszerűen annyit mondott, hogy "semmi baj, fiatalember", hanem eközben atyailag vállon is veregetett, mintha csak a nagyapám lenne, vagy legalábbis ezer éve ismernénk egymást.

Később egy "magyargárdás" hátizsákról szerettem volna fotót készíteni, de bosszúsan állapítottam meg (félhangosan), hogy a kilenc oroszlános felvarró sajnos épp felém tükrözi vissza a nap fényét. Ezt meghallva a mellettem álldogáló hajadon önnön csinos testével nyújtott árnyékot a kilenc oroszlánnak, hogy elkészíthessem a képet. Megköszöntem a kedves gesztust, és miközben a lány elragadó mosolyát szemléltem, magamban újból csak hálát adtam a Teremtőnek, amiért nem lettem szadeszos.

A Jobbik ma már nemcsak a magyar társadalmon belül nem tekinthető marginális jelenségnek, de nemzetközi színtéren is sikerült kitörnünk az elszigeteltségből. Jó példa erre a rendezvényen felszólaló számos európai meghívott. Bruno Gollnisch, a Front National, azaz a Jean-Marie Le Pen-féle Francia Nemzeti Front alelnöke (aki nem mellesleg 20 éve Európai Parlamenti képviselő) az anyanyelvünkön köszöntött minket az "Adjon az Isten"-nel, amire természetesen dörgő "Szebb jövőt!" volt a válasz. (Ennek ellenére, a beszéde alatt nem mulasztottuk el időről-időre tájékoztatni a képviselő urat, miszerint "Vesszen Trianon!".)

Külföldi vendégek persze nemcsak a színpadon akadtak: