Csak nyugodtan fagyjon az arcotokra a döbbenet!

Csodálatos vasárnap este volt. Felemelő érzés volt látni, ahogy üldögéltek mindenféle tévéstúdiókban meg pártszékházakban, egymás döbbent és riadt arcába bámultok, s közben kétségbeesve keresitek a magyarázatot.

Nem fogjátok megtalálni, hiszen már magát a kérdést sem értitek.
Hogy miért nem?

Mert azt hittétek, mindig mindent meg lehet magyarázni. Mert úgy gondoltátok, mindig mindent el lehet intézni egy kiadós nácizással meg árpádsávosozással. Mert elhittétek, hogy ez valóban egy következmények nélküli ország, és az is marad örökre.

Mert húsz éve nem jártatok odalenn, egy metró-aluljáróban. Mert még soha életetekben nem aludtatok egy borsodi kis falu utolsó házában, a paplan alól hallgatva éjjel, hogyan visznek el odakinn valakik minden mozdíthatót. Mert cigányt legfeljebb akkor láttok, amikor fehér asztal mellett húzza nektek, hogy "Nem tudom, az életemet hol rontottam én el".

Mert nem tudjátok elképzelni, hogy az akciós trappista sajtért agyontapossa egymást a nép a szupermarkec pultja előtt. Mert pont olyan valóságtól elrugaszkodott, másik világban élő szánalmas idióták vagytok, mint Marie Antoinette, aki azt mondta, ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot.

Azt hittétek, mindent el lehet lopni, minden hazugságot meg lehet tetézni egy-egy újabb ocsmány hazugsággal, és mindig lesz egy páncélautó, amiben el lehet menekülni a kardlapozott nép elől.

Hát csak fagyjon orcátokra a döbbenet! Nagy szükségetek lesz rá a közeljövőben. Mert ez még csak a kezdet. És közelebb van a folytatás, mint gondolnátok.

A szebb jövő elkezdődött.
Már nincsen hatalmatok fölöttünk.