Most már mi tartozunk neked még egy pofonnal, Viktor!

Kedves Viktor!

Régóta tervezem, hogy írok neked, biztosan nagyon vártad is már a levelemet. (Muhaha.) Azon választópolgárok nevében szólok most hozzád, akik nem a bizonytalanok meg a balliberós szimpatizánsok köréből kilépve lettek egyszerre Jobbik-szavazók, hanem akik a Fidesz táborából pártoltak át a nemzeti oldalra.

Valamikor 2006. januárjában találkoztunk utoljára, a debreceni Főnix Csarnokban. Én is ott ültem a lelátón a Nagy Fideszes Szakrális Választás Előtti Összejövetelen. Tőled jobbra, a hetedik sor 14-es székén ültem, sötétkék dzsekiben, biztosan emlékszel rám. Tátott szájjal ittam szavaidat, ami, ha belegondolunk, abszolút logikus, akár egy dakota közmondás, hiszen miféle más szájtartással lehet még inni, mint tátottal? Legfeljebb a szívószál jöhet számításba, de eme összetett szó első tagja olyasféle asszociációkat indítana el az elmémben, amiknek hatására kénytelen lennék leírni: jól megszívattál, Viktor!

Mondtál te ott, a Főnix Csarnok pódiumán minden szépet és jót, felvázoltad a győzelmet, az igazságtételt, a felemelkedést, a szebb jövőt; mi pedig megteltünk örömmel és bizakodással, s könnyes szemmel énekeltük végül a magyar és a székely himnuszt. Két évre rá meg azt nyilatkoztad, azt a választást nem is akartad megnyerni...

Így maradt hát a nyakunkon kurvaország táncoskomikusa, a pápai ázalag és sleppje, ámokfutva és nemzetet szakmányban árulva, s közben napról napra azt éreztük, egyre rothadtabb a narancs. Nem volt narancs fokozatú riasztás, amikor évszázados történelmi esélyként a Székelyföld autonómiájához lehetett volna kötni Románia EU-felvételét, és akkor sem volt narancs fokozatú riasztás, amikor az Elolvasatlan Lisszaboni Szerződésről kellett szavazni.

Közben - bár nem írtam meg neked - velem csuda dolgok történtek, kedves Viktor. 2007. őszén megkeresett egy barátom. A vénasszonyok nyarában leledztünk, de egyáltalán nem vénasszonyos dolog volt a témánk. Hosszan elbeszélgettünk, végül pedig kezet ráztunk, s közben egymás szemébe néztünk, ahogy azt férfiak között illik. Ennek eredményeként három hétre rá hatszáz bajtársammal együtt a Hősök terén esküt tettünk a Szent Koronára. Nyomorult kis életem egyik legemlékezetesebb élménye marad az a nap. Talán akkor éreztem meg igazán, 38 évvel a hátam mögött, mit is jelent magyarnak lenni.

A Gárda segített hozzá, hogy találkozhassam azokkal a tiszta tekintetű fiatalokkal, akiket hiába próbált megmételyezni a vadliberális agymosás; magam korabeliekkel, akik társaságában tiszta lehet a szó és a gondolat; bátor és becsületes bajtársakkal, akiknek bárhol és bármikor gondolkodás nélkül hátat fordíthatok; és bölcs öregemberekkel, akiknek sokkal jóízűbben iszom a szavait, mint a tiédet, kedves Viktor.

Egyike vagyok tehát azoknak, akiknek beígérted a két pofont.
Nos, örömmel közlöm, kedves Viktor, hogy nem tartozol nekünk semmivel. Azt a két pofont te már rég kiosztottad a magunkfajtáknak. Az elsőt akkor kaptuk, amikor 2006. őszén azt vártuk tőled, hogy az élére állsz az eseményeknek. Tőled viszont annyi telt, hogy mindenféle vekkerórákról hablatyoltál.
Így lettél pillanatok alatt óriásból órás a szemünkben.

A második pofont pedig akkor mérted ránk, amikor azon a bizonyos október 23-án a páncélozott autódba pattantál, és elmenekültél, tudván, hogy a hátsó szélvédőn túl "a kígyóbűvölők a viperát szorongatják, a nagymamát lovakkal tapossák".

Szoktál Ismerős Arcokat hallgatni, kedves Viktor? Na és Kárpátiát? Esetleg Romantikus Erőszakot vagy Hungaricát?... Tudod, ha ott lettél volna az elmúlt években bármelyik nemzeti rockzenekar koncertjén, vagy a nyolc Magyar Sziget egyikén, akkor testközelből érezhetted volna meg, hogy változás közeleg, hogy más idők jönnek, hogy a mai egészséges fiatalság szemében ti már rég nem a Fiatal Demokraták Szövetsége vagytok.

De nem voltál ott, nem érezted meg. Ezért is ért téged pofonként a június 7-i EP-választás eredménye.

A következő pofont a legközelebbi országgyűlési választásokon fogjuk rád, meg az egész úgynevezett politikai elitre mérni.

És akkor kvittek leszünk.